August Hermann Francke (1663, Lübeck – 1727, Halle) számára sokáig a barokk tudáseszmény volt a meghatározó: „teológiámat a fejemben hordoztam, s nem a szívemben, s az inkább volt holt tudomány, mint élő megismerés”. Istennel való bensőséges kapcsolatának létrejötte  viszont a pietista megtérésélmény prototípusává vált: neki volt először naphoz és órához köthető megtérése, ami később pietista körökben már-már követelmény lett. Míg Spener Lutherrel együtt vallja, hogy a kísértés és az Istenben való kételkedés hozzá tartozik a hívő ember életéhez is, addig Francke szerint az igaz hívőnek teljes bizonyossága van Istenben. Ez új gondolat volt a pietizmusban.

Krisztus a Szentírás magja, vagy egyszerű útmutatás arra, hogy miként kell Krisztust, a teljes Szentírás magját helyesen keresni, megtalálni és ízlelni, hogy ezáltal lelkünket tápláljuk és jóllakassuk[1] című mukája a német bibliai hermeneutika egyik alapműve, melyben a mag-héj fogalompár segítségével szemlélteti a helyes Biblia tanulmányozást. A mű János evangéliumának prológusához tartozó egzegézist tartalmaz. Ebből két kérdést és az arra adott válaszokat emeljük most ki.

Mi a teljes Szentírás magja (Kern)?

Azt, hogy Krisztus a Szentírás magja mindenki vallja: de kevesen értik mit is jelent ez a beszéd; még kevesebben igyekeznek erre a magra rálelni és ennél is kevesebben ismerik miként kell keresni, de legkevesebben jutnak odáig, hogy ezt a magot valóban megegyék és a belső ember számára táplálékul és megtartásául helyesen használják.[2]

Miben is áll a vétkünk?

Mert minden attól függ, ennyire egyszerű ez, hogy a Szentírás olvasóját mindenek előtt arra kell irányítani, hogy ne ragadjon le a betűk és a szavak külső történeténél, hanem Krisztust magát a Szentírás magját keresse, kétségtelenül rátaláljon és ezzel a lelke jóllakhassék.[3]

A héjától megfosztott mag, azaz Krisztus, az a lelki táplálék, amely a hívőt megtartja. Hogy ez lehetséges legyen, meg kell történnie a „betűhéjak” lehántása után a mag elfogyasztásának, ami több az egyszerű evésnél, vagy ízlelésnél. Az újszövetségi görög nyelvben a „geuomai” tágabb jelentéssel bír az ízlelésnél (schmecken, gustare), hiszen magába foglalja az átélést, a megtapasztalást és a részesedést is. A lélek úgy lakik jól, ha megízleli Krisztus lényegét, tehát átéli, megtapasztalja és részesedik istenfiúságának gazdagságából.[4]

[1] Francke, August Hermann: Christus der Kern Heiliger Schrift, Halle 1735. In. Peschke, Erhard: Schriften zur biblischen Hermeneutik I. Texte zur Geschichte des Pietismus Abteilung II: August Hermann Francke: Schriften und Predigten (1981, 1987 und 1989), Streitschriften, Predigten I+II. deGruyter, Berlin – New York 2003. 216.

[2] uo. 216.

[3] uo.

[4] A könyv megevéséről és önmagunk feladásáról megragadóan ír Fabiny Tibor, amikor az olvasásról mint radikális elsajátításról értekezik, ami „az egoista, nárcisztikus egóról való lemondás pillanata”, hiszen az elsajátítással „megemésztünk, lenyelünk valami olyasmit, ami korábban idegen volt nekünk”. in. Fabiny, Tibor: Az eljövendő árnyékai. A figurális-tipológiai olvasás. L’Harmattan, Budapest 2016. 59.